Sziasztok!!!
Idén is fent voltunk az ultrabalatonon.
Idén eltörölték a 2 napos megmérettetést, ezért megpróbáltuk az egy napos verziót. Amúgy is úgy terveztük tavaly, hogy non-stop erőpróbát vesszük célba.
Pénteken 14:00 környékén indultunk fel. Átkomponáltunk Tihanyba, bár majdnem lecsúsztunk a kompról, mert nem indult el a Szabolcsék kocsija. Aztán mégis sikerült felkerülni, így lesznek az elsőkből utolsók!!! :) Elfoglaltuk a szállást, aztán mentünk a rajtközpontban. Lehet azért mert kicsit későn érkeztünk de már nem volt olyan látványos nagy forgatag, mint az előző években. Viszont a túrós tészta finom volt, a sör szintén. Bár itt megjegyezném, hogy kár, hogy csak sörre lehet beváltani a kupont. Nem nem miattam, én szeretem a sört. A bátyám gyerekei miatt, ők azért ittak volna valami üdítőt. Na mindegy megvettük. A rajtcsomag nagyon jó volt. A póló szép és ötletes, a színe jó mert sötétedésben is jól látható, a bor nagyon egyedi mert azon is fel van tüntetve a logó.
Szóval ettünk, ittunk, találkoztunk régi ismerősökkel. Igorral is a tavalyi csapattársunkkal. Meg Pesti éjszakai futó Péterrel is. Jó volt velük beszélgetni.
Bezsebeltünk még pár Edzesonline-os zoknit is. Nekem sajnos nem lett, mert már regisztrálva vagyok.
Aztán indulás vissza a szállásra. Mielőtt megbeszéltük volna az útvonalat azelőtt még úgy gondoltuk, hogy reggel kimegyünk az egyéni futók rajtjára 06:00 ra. Na most sajnos ez az egyeztetés után úgy nézett ki, hogy 23:00 környékén feküdtünk le, így azt mondtuk, hogy magunkra is kell gondolni. Sokat leszünk fent másnap. Aludjunk reggel, és ne keljünk fel olyan korán. Kicsit rossz is volt, mert szivesen kimentünk volna, hiszen együtt futjuk körbe a tavat, de azért kellett a pihenés.
Egy kicsit a csapatunkról:
Mi voltunk a Csipet Csapat 1860 as rajtszámtól volt 1866 ig. Ebből ki is derül, hogy heten vágtunk neki a Balatonnak. Ebből a nagy részét bátyám és családja tette ki. :)
A családjából mindenki futott kivéve a Panna aki 1 éves még csak.
Melinda futott kb. 12km.
Viki (10 éves) futott kb. 10km
Barbi (13 éves) futott kb. 6km
Szabolcs kb. 30km 3 felé osztva.
Ők a család. A csapat többi tagja:
Linda kb. 60km egyben.
Misi kb. 60km 2 osztva.
Gábor kb. 49km kettő 20km körüli és a 8km végén a bátyámmal.
Plusz anya a szálláson vigyázott a Pannára, és ő csinált nekünk finom spagettit a végén.
Reggel.
08:00 körül keltünk. Gyönyörű napsütéses időre keltünk. Elmentünk vadásztunk egy kis reggelinek valót a helyi kisboltban. Tényleg kicsi bolt volt, de rengeteg árújuk volt. Reggeliztünk egy nagyot, szendvicseket csináltunk, pakolásztunk, kicsi pihenés még, aztán irány a rajt.
Gábor
Én kezdtem a futást. Nagyon izgultam, igazából mikor elindultam, akkor nem értettem mért izgultam és idegeskedtem ennyire!!?? Talán azért mert még ilyen nagy erőpróba előtt nem álltam/álltunk még??!! Valószínű valami ilyesmi volt az aggodalmam, csak az lebegett a szemem előtt, hogy meg tudjuk csinálni.
Bent a rajtvonal mögött, eléggé kiült az arcomra az izgalom. De szolt a zene, szép volt az idő, kezdtem érezni azt, hogy minden jó lesz. Aztán.... Tihany polgármestere köszöntött minket, és megnyomta a rajt kürtöt.
Tihany-Dörgicse ez volt az én szakaszom. Dimbes-dombos szép szakasz. Linda kisért bringával. Közben sokat beszélgettünk. Szinte az egész távot. :) Közben a többiek követtek kocsival és ahol tudtak megálltak szurkolni. Volt kereplőnk, sípunk, így már messziről tudtuk, hogy ők szurkolnak.
A dombok nagyon jók voltak, meredekek de én szeretem a dombokat. Egy kis bibi volt, hogy elkezdett fájni a térdem. Ezért egyszer bele is sétáltam.
Itt is észre lehetett venni, hogy mennyire emberséges egy Ultrabalaton. Mikor sétáltam egyből megkérdezte egy futó:
-Tudunk segíteni valamit?
-Mondtam köszönöm sajnos nem.
-A futót kisérő bringás: Ahogy látom egy új láb kéne?! :)
- Igen egy fölös bal ha van azt megköszönöm!!! :)
Mosolyogtunk HAJRÁ hangzott fel a megszokott kiáltás, és tovább mentek.
Ezért szeretem az Ultrabaltont. Mert odafigyelünk egymásra, drukkolunk egymásnak, útba igazítjuk egymást!!! Olyan ez a hétvége, mintha egy nagy család futná körbe a tavat.
Dörgicse előtt Linda leszállt a bringáról, Barbi kísért a célba. Linda futása következett. 60km. A Misi kísérte.
A második szakaszom előtt már nagyon sokat izgultam, mivel a lábam annyira beállt, hogy volt mikor a kocsi mellől sem tudtam ellépni. Ilyenkor azért nagyon megijedtem. Hiszen nem tudtam, mitől van, mi a baj. Csak azt hogy fáj mint a fene. Azért fásliztam és kentem ezerrel. Szurkoltunk, vezettünk rengeteget. Kísértem a bátyámat, Barbit, Vikit bringával. Ez jó volt mert átmozgatta a lábam.
A bátyám futott megint, én vezettem. Misivel jól elbeszélgettünk. Mikor megérkeztünk a váltó pontra éppen hogy csak átöltöztem. Ami egy póló csere, meg a cipő rendes bekötése, és egy 12 hour energy shot felhörpintése volt. Már jött is a Szabolcs. Na akkor induljunk neki!!! Hát borzasztó volt. Kb. olyan 3-5 lépés "futás" aztán 20-30 lépés gyaloglás. Közben folyamat mondtam, gyerünk megtudod csinálni, meg kell csinálni, menni fog, indulj meg. gyerünk, gyerünk. Lehajoltam megmozgattam a lábam a bokámnál fogva. Induljjjj!!!! Lassan utolért a Szabolcs. Megkértem hogy ő kísérjen. Mert tudtam ha gáz van akkor tud segíteni. Erőt önteni belém. Mikor utolért látta, hogy nem épp a legjobb formámat hozom. :)
A táj gyönyörű volt. Próbált belém erőt önteni. Kicsit majdnem elszakadt a cérna, mert nagy szenvedések árán tudtam lépni, de meg akartam csinálni. Aztán mondtam, így nem megy kell fájdalom csillapító. Egy kicsit később sikerült is kapni. Lassan kezdett hatni egész jól ment. Persze ha megálltam, akkor mint egy régi traktor, szépen lassan indultam be újra. Ezért azt mondtam a bratyómnak, hogy az lesz a technika, hogy nem állok meg frissítőknél, hozzon nekem ő. Ez így jó is volt. Bár "futás" közben nehéz inni. De így egyszerre frissítettem a bőrömet is a kiloccsanó vízzel. :) Egyszer volt gond mert muszáj volt megállnom egyet wc-zni. Akkor megint nehezem kaptam el a fonalat újra. Egyik frissítőnél, mazsolát kértem. Szinte mondjuk mindenhol, de nem is ez a lényeg, hanem dobáltam befele a mazsolát. Egy jó marok a számba futok, rágok egyszer csak egy reccsenés. Na volt a mazsolában egy kis fadarab. Azt hittem az reccsent. Kicsit később mikor már nem volt mazsola a számban valami a nyelvemre esett. Puff az első fogamból egy darab. Nem tudtam sírjak vagy nevessek. Először mérgelődtem, hogy még ez is de aztán már "nevettem". Egyszer kaptam finom kávét. Közben beszélgettem egy egyéni futóval. Aztán a vége felé megint eléggé beszúrt a lábam, de a Szabolcs biztatására, mentünk rendületlenül. A végét ráadásul megtudtam kicsit húzni. Mert nem akartam hogy utolérjenek. :) Egy finom dinnye volt a jutalmam. Kemény volt, de az a tudat hogy megcsináltam, boldoggá tett. Boldog voltam azért is mert nem hagytam cserben a csapatot. De végül is saját magamnak bizonyítottam a legtöbbet. :)
A végén már egész jól éreztem magam. Így mikor mondta a Misi, hogy nem tud futni a Szabolccsal az utolsó 8 ason, (Láttam rajta hogy azért kétségbe esett.) mondtam neki, hogy majd én elkísérem. Beccamogunk együtt. Különben nagyon érdekes volt ez a szakasz. Mindenünk fájt mégis boldogok voltunk. Én személy szerint még nem éreztem ilyent, olyan volt mintha a fájdalmat magammögött hagytam volna és én egy kicsit kilépve a testemből előbb futok. Érdekes kicsit kísérteties, de megnyugtatóan jó érzés volt. A Barbi kisért bringával. A Tihanyi dombnál végleg feladta a lábam, hiába próbáltam bedobni a jól bevált kurlblizást, vagy a repülő rajtot. Kész onnan gyalog. De valahogy annyira felemelően boldogan, hisz abban a tudatban voltam hogy megvagyunk, körbeértünk, a szakasz úgyis a Szabolcsé volt így amenyire tudtam mosolyogva nézelődve sétáltam a cél felé. :)
Linda
Nem tudom nem azzal kezdeni, hogy milyen szerencsésnek érzem magam a fantasztikus csapatom miatt. Nem mi vagyunk a legjobb futók, nem ilyen értelemben fantasztikus a csapat. De az egészen biztos, hogy kellettek ők ahhoz, hogy ezt el merjem vállalni, és hogy aztán meg is tudjam csinálni. Mindannyian olyat tudtunk vállalni, ami kihívás volt, volt aki gyorsaságban, volt, aki távban, volt, aki ébrenlétben, de mindannyian találtunk új kihívást, és mindannyian sikerrel teljesítettük is ezeket, és mindenki sikerének egyként tudtunk örülni. Köszönet mindezért, az egyik legnagyszerűbb dolog, amit valaha megéltem, mert - bár számomra a futás az egyéni teljesítésről, a magányos szenvedésekről, és saját magam legyőzéséről szólt a kezdetekben - ezzel a csapattal megtapasztaltam, hogy sokkal többet tudunk egymásnak adni együtt.
Az idétlen egymásra licitálásnak köszönhetően 60 km lett a választott táv, hónapok óta ez a szám lógott a levegőben pallosként a fejem felett. Végül a Dörgicse(20,1)-Keszthely(78,8) távot kaptam, kicsivel rövidebb persze, mint 60, de valahogy ez már akkor nem bántott (lehetett volna még 67, azt már nem kértem, köszöntem szépen).
Egy smsben híradáskor ezt nyilatkoztam: volt már szarabb maratonom, de igazság szerint ez úgy volna teljes, ha azt mondanám, minden maratonomat jobban megkínlódtam ennél. A nagyszerű az volt, hogy elmaradt az a szörnyű tipegés a vége felé, amikor már csak vonszolni szoktam magam, és amikor szégyenkeznem kell, miközben ezt csinálom, hogy ez már nem is futás. Lehet, hogy a Balaton, lehet, hogy csupán a verseny hangulata, lehet, hogy a csapat, lehet, hogy az, hogy Misi végig ott volt velem, és akármit kértem, a kezembe nyomta, lehet, hogy az, h ő beszélt hozzám akkor is, amikor én már nem bírtam válaszolni sem, talán nem is fontos, hogy miért, de úgy érzem, nem mozogtam úgy, ami miatt szégyenkezni kellett volna, és emiatt nagyon-nagyon, kimondhatatlanul büszke vagyok. A lényeg, hogy csupán pár perccel maradtam el a maratoni időmtől 42 kmen, ez nagyon fellelkesített. Sajnos túl sok időt töltöttem az út széli bokrokban, már számolni sem tudom, hányszor kellett odaszaladnom, persze lehet ezen keseregni, de a tény az, hogy 20 km fölött valamiért így működik a szervezetem, és örülni meg annak kell, hogy meg tudom oldani, és nem kell hasfájással végigfutni az egész távot (nem is tudnám), sőt, baleset sem történt még soha, ami meg aztán külön öröm. :) Tekintve, h az első 10 kmen vagy 3x ki kellett állnom, ez azért mentálisan eléggé lerombolt, a félmaratoni időm ennél fogva rettenetesen rossz volt, Misi kérdezte is, váltsunk-e, de én csak azt kértem, inkáb segítsen abban, hogy rendbetegyük az időt (leginkább a csapat miatt, rettegtem, nehogy miattam csússzunk ki a szintidőből esetleg, azt nem bírtam volna ki), és ez 42re nagyjából sikerült is. Akkor még elékpzelhető volt egy 6:30 körüli idő is, ez azonban valahol Keszthelyen veszett el, amikor nagyjából 7kmrel a célom előtt ismét le kellett térni az útról, és ezen már tényleg behisztiztem (azt hiszem a szunyograj nagyban hozzájárult azért ehhez a hisztihez... talán sohasem fogom megérteni, mi dolguk ezeknek az élőlényeknek ebben a világban.
Ugye meg akartam tudni, hogy mi újság a 42 fölött. Noss, az én újságom az, hogy - valahol 36-38 kmtől - megéltem egy olyan stabil fájdalmat a combomban, mint még soha. A fájdalom erősségét tekintve volt ez már sokkal rosszabb is, de ennyire még sosem állandósult. Ami viszont rendkívül jó volt, hogy ennek ellenére futottam, nem csoszogtam, és tudtam, hogy meg fogom csinálni. Emlékszem, h pl. Füreden még 40 kmnél sem kötöttem volna fogadásokat arra, hogy lefutom a maradék 2-t. Itt egészen egyszerűen tudtam, hogy lefutom már 38nál is. Misi szerint a csapat miatt, én viszont másként éltem meg, ez valahogy belülről jött. Fájt még a lábfejem úgy 10 kmen át, de az elmúlt, akkor kezdett sajogni a karom, és a vállam, sőt először éreztem az achillesem is, de azt csak pár percre, pedig akkor megijedtem eléggé. A csípőfájdalom szintén csak múló hiszti volt.
Mindíg mondtam, most is mondom, le kell futni ezeket az iszonyatos távokat, mert meg akarom tudni, mi történik az emberekkel ilyenkor; most is láttam, tudom, hogy van valami. Egyszerűen elbűvöl az a nyugalom, amit az egyéni versenyzők arcán látni, tudni akarom, hogy mi van emögött. Egyenlőre fogalmam sincs, nekem ugyanis bunkóra sikerült futnom magam ezen a távon, valójában csodálom, hogy Misi szóbaáll még velem. MOndjuk sok csúnyát nem mondtam neki, de csak mert nem nagyon tudtam beszélni. Ami keveset viszont mondtam, az nem volt túl szép. Nem örültem neki, és mindvégig tudtam, láttam, éreztem, hogy ez így nem jó, de nem tudtam tenni ellene. Egyszer mondott valami olyat, mintha átadná valaki másnak a biciklis kísérés lehetőségét, akkor kétségbeestem, de megnyugtatott, hogy marad velem; igaz, nem volt párbeszéd, de kihangosította nekem a tájat, amiben futottam. Ahogy elhaladtunk valami mellett, jellemzően volt egy mondatnyi hozzáfűznivalója, amire ugyan általában nem reagáltam semmit, de pár percig azon gondolkodtam, nem pedig, hogy mennyire és mi fáj éppen, és segített tudatosítani, élvezni mindazt a szépet, ami körülöttünk volt, ez egyedül nem ment volna. Ha kérdezett, az rossz volt, mert válaszolni kellett. Rettenetes erőfeszítés volt szavakat préselni ki a számon, és valóban szó szerint kipréselés volt ez, hasizomból, erővel, minden alkalommal előtte elgondolkodni, melyik az a legrövidebb forma, ahogyan ezt verbalizálni lehet. Egy alkalommal nem bírtam rövidebben, több mondatot mondtam egymás után, erre beszúrt az oldalam, annyira, h nem bírtam már a frissítőig, bele kellett sétálnom (ivásnak mímelve a dolgot). A bólogatás és a fejrázás sokx azért nem működött, mert nyilván neki is figylenie kellett az utat, nem nézhetett folyton engem. Frissítőtől frissítőig futottam, Misit kínoztam, h 100méterre pontosan mennyi van még a következőig, és minden újabb pontnak annyira megörültem, hogy ettem-ittam, aztán persze még órákkal később is - már a bicajon - attól tartottam, mindjárt hányni fogok. Ezt is meg kéne tanulni.
Barbi fut velem, Szabiék kvt hoznak, Melinda két búzakalásszal táncol nekem, a Badacsony egyre közelebb jön, a fordító a gyenesi bicajúton, a keszthelyi kocsma, azok a gyönyörű utak a balaton felvidéken, aztán a szeretett Balaton ismét, ezeket őrzöm.
Vissza kell fognom magam, nehogy úgy álljak hozzá innentől kezdve a maratoni távhoz, mint a 21hez, mert tudom, h azt azért nem szabad, és ez az egy futás kevés ehhez, de mégis, most már úgy érzem, eljöhet az az idő, amikor az anyukám majd azt mondja (ami ugye elhangzott a tavalyi Nike előtt félmaratoni viszonylatban): úgy állsz neki lefutni egy maratont, mintha csak a sarki boltba mennél egy liter tejért.
A futásom után sokáig csak zombiként bámultam ki a fejemből, többnyire nem nagyon értettem, hogy most ki mit csinál, de hálistennek mindíg elmondták, mi dolgom, én meg csak szótfogadtam (imádom ezeket az embereket!!!).
Futott sorrendben Szabi, Barbi, Viki, Melinda, én még nem nagyon tudtam járni, de készültem, nagyon készültem Misi futására, én akartam a bicajon ülni, én akartam vele menni, visszaadni valamit abból, amit azon az 58on tőle kaptam.
Hajnali egykor vágtunk neki, annyira nem fájt... járni sokkal jobban fájt, mint tekerni. Misi úgysem írja le, de elképesztő dolgot művelt: 500 m után kb ránéztem a kmórára, és 14,5 km/óra sebességet mutatott. Kérdeztem, megőrült-e, ő meg csak félvállról visszaválaszolt, hogy ez így most jó. Nagyjából 3 óra alatt teljesítette a 36 kmét, egy 1:44es félmaratonnal, pedig annyix kellett keresgélni a nyilakat a vaksötétben, egyszerűen fantasztikus volt! Talán túlzásnak tűnik, de tényleg feladat volt egy-egy frissítő után beérni, én mindíg kicsivel tovább ácsorogtam ott, megtanulni sebtiben a következő szakaszt, vizet vételezni, magnéziumot gyártani, aztán meg tekerhettem, mint az őrült, hogy utólérjem. Lehet, h én hisztiztem, de engem legalább nem volt kihívás utólérni... Igyekeztem képben lenni azzal, hogy még mennyi az annyi, mondani az időt, a következő frissítőtől való távolságot, az aktuális sebességet, az eddig megtett távot, hogy mennyi van még hátra, telefonon értekezni a kocsiban ülőkkel, na nem mintha Misinek bármiféle bíztatásra is szüksége lett volna, de mégis úgy tűnt, a részidők rendesen motiválják, mert érezte ő, hogy nagyon jót fut, de az adatok száraz tényszerűsége meg is erősítette ebben, nem csak érezte, hanem tudta is, hogy rendkívüli dolgot művel. Úgy futott, mint azok, akiket tátott szájjal bámulunk más versenyeken, különleges élmény volt ezt látni (keresem a megfelelő szót a különleges helyére, de semmi sem fejezi ki igazán.
Végigasszisztáltam, ahogy hőssé válik: a saját maga hősévé, a mi hősünkké, látni az örömét, tudni azt, h hatalmas dolog, hogy nem kínlódik, hanem élvezi mindezt). Sajnos a váltást elbénáztuk, Misi kapott egy ajándék szakaszt, de bírta ezt is gond nélkül. Szabit is kísértem még néhány kmen át, de kértem a többieket, hadd pihenjek kicsit, már nagyon éreztem, hogy fáradok, tekerni tudtam, azzal nem volt baj, de nem voltam már jó társaság (már ha abból indulunk ki, h normálisan az vagyok), nem bírtam már jól kiszámolni a féktávokat, nehezemre esett figyelni az autókra, így aztán Melinda át is vette hamarosan. Beültem a kocsiba, és el is aludtam nem sokkal a benzinmantrát követően. Nagyon nem jó, hogy így kimaradtam több órányi szurkolásból, de világos volt számomra, ha most nem pihenek, akkor innentől kezdve semmi hasznom nem veszik már, pedig én akartam menni Misivel a következő távon is. Az akkori erőnlétemmel ez nem ment volna. Nem fizikai fáradtság volt ez, hanem szellemi, figyelni nem tudtam. Csak gurulni valaki mellett azon parázva, hogy el ne essem a bicajjal, az nem kísérés. Nem sokkal Misi második távja előtt ébredtem, az utolsó frissítő előtt már navigálni is segítettem. Misi görcsölt, tudtuk, hogy nem rohan majd akkorát megint, mint elsőre. Ezen a 23 kmen volt eső, volt hideg, vagy 10 km át egy bontott energy drinkkel bénáztam, a kilöttyenő cseppek a kormányhoz ragasztották a kezem, telefonálni csak álló helyzetben tudtam, túl sokszor maradoztam el tőle, ment a folyamatos egyeztetés, hogy hol is lesz a váltás, most már számoltuk, hogy hány frissítőnyit kell futnia, görcsösen igyekeztem pontosan megmondani, hogy még hány100m, ami nekem is olyan fontos adat volt még szombat du, és úgy tűnt, hogy most Misinél is felértékelődött ez az info a hajnali gondtalan, szárnyaló futás lazaságához képest. Még ajánlkoztam Szabi kíséretnek is, de végül azt megoldották családon belül :), hogy őszinte legyek, ezt nagyon nem is bántam, jó volt lemászni végre a bicajról. Visszarohantunk a szállásra, míg még Szabi futott, enyhítettem kissé a hullámokban rámtörő farkaséhséget (ami folyamatos hányingerrel párosult... na ez valami borzasztó volt!), és rohanás vissza a közös befutóra, ami persze szintén nem ment simán, mert miért is ment volna :), de végül 5 egymás kezét fogó ember mögött gurultam be Calabronémmal a célba, mert körbefutottuk/tekertük a Balatont! már megint :)
majd még a versenyközpontból fel a boltba, és vissza a szállásra elájulni.
Azt hiszem, nem én vagyok a biciklis kísérők gyöngye, de majd még ezt megbeszélgetem Misivel.
Melinda:
A rajttól kezdve a szurkolásokon túl folyamat azon agyaltam, hogy a Vikit időben tudjam hívni, hogy felvegye a telefont, hogy kiérjen a táborból, hogy időben ott legyünk érte a Misivel és persze, hogy visszataláljak (híres a navigációs tudományom) Féltem mert lassan tudatosult bennem, hogy pont nekünk (Barbi, Viki, Melinda)jut az éjszakai táv. Jövőre szeretnék nappal futni ("a nappal is" kicsit erős lett volna). Természetesen nem a látható fényképek miatt!!!! Az eddigi teljesítményeim miatt úgy gondoltam simán lefutom, kicsit lassú tempóban de meg lesz. Hááát jelentem felülmúlta minden elképzelésemet, ha Szabolcs nincs mellettem akkor nem bírtam volna még a felét sem. Kezdésnek a sötétség rémisztett meg, ugyanis a váltásnál Szabolcs mondta, hogy csak menjek mindjárt utol ér.
Na hát kérem szépen én mentem, fejlámpával a korom sötétben, kivilágítatlan bélatelepi-camping mellett. Szó szerint nem láttam az orromig sem. Így tehát nem volt más választásom mint minél előbb kikeveredni a sötétből, ezért talán kicsit gyorsan is mentem és csak azt vártam, hogy a Szabolcs végre már mellettem legyen. Hamar elfáradtam, túl hamar.!! Nagyon nehéz volt számomra, talán a kevés felkészülés vagy a kor nem tudom de aggódtam, hogy nem tudom megcsinálni... Most kéne írnom hogy hányadik km-nél mit éreztem vagy hogy mikor kezdett el fájni a csípőm, vagy a sípcsontom, vagy hogy melyik combomat vesztettem el először, esetleg melyik frissítőn mit ettem vagy ittam de sajnos ezek számomra teljesen egybeolvadtak. Azt tudom és arra határozottan emlékszem, hogy futottam futottam és futottam. Időnként jajongtam, hisztiztem, kicsit kapkodtam a levegőt is hátha Szabi azt mondja, hogy állj meg szívem és majd én lefutom helyetted, de most már tudom, hogy csak is miattam nem tette ezt meg!! hogy büszke lehessek magamra amikor majd beérek az én saját kis célomba Bogláron. Az egyetlen dolog amiért jó volt a sötétben futni, hogy nem látták sokan a szenvedésem. Mikor meghallottam, hogy közeledik a szurkolócsapat akkor beleadtam apait anyait és még talán mosolyogtam is. Ha végig mellettem lettetek volna kitudja milyen időt mentem volna,vagy a mentő, hogy összeszedjen? De ne aggódjatok miattam nem ily keserű az élet, imádok futni imádom a sötétséget, imádom az Ultrabalatont, imádom a kísérőmet és imádom a szurkolócsapatot is!!! És jövőre ismét indulok valamilyen formában! Tőletek függ, hogy mit osztotok rám!!!
Viki:
A táborban a vacsoránál nem akartam sokat enni mert nem tudtam pontosan mikor kerül rám a sor. Amikor hívott anya, akkor már nagyon izgultam hogy este kell futnom. Nemsokára jött értem a Misi és anyu utána elvittek Mária-alsóra ahol váltottam a tesómat (Barbust). A váltáskor átadott egy szerkezetet amit minden frissítő pontnál be kellet dugnom egy dobozba. A Gábor biciklizet utánam hogy ha szomjas vagy rosszul vagyok akkor tud segíteni,jó hogy ott volt mert nem mertem volna egyedül futni a sötétben.
Amikor láttam hogy közeledünk a táborhoz már kirázott a hideg ahogy megláttam hogy milyen sokan szurkolnak,még fáklyát is gyújtottak és tapsoltak,kiabáltak. Amikor oda értem az utolsó frissítő ponthoz le váltott anyukám. Utána vissza vittek a táborba. Az Ildikó néni jött ki értem és elmeséltem neki mi történt a futáskor azt mondta hogy mennyek oda a tanárihoz hogy a többi tanárnak is meséljek. Utána bementem a szobámba és lefeküdtem. Reggel 9kor keltem és az ágyba hozták a reggelit amikor ki mentem mindenki gratulált és be néztem a szekrényembe és láttam hogy az osztály társaim rajzoltak nekem. Nagyon örültem a szurkoló táboromnak,a szuper csapatomnak és jövőre is nagyon szeretnék veletek együtt futni!!!!
Barbi:
Hát nem is tudom hol kezdjem; először is nagyon élveztem a szurkolást ,a futás ,a kocsiban alvást J! Másodszor pedig nagyon fárasztó volt az egész háát nem rosszból de nekem a két napos jobban tetszett! De ne értsétek félre nagyon élveztem . Lindát idén is elkapta az eső de nem csodálom hiszen annyit futott mint az "állat" (nagyon ügyes volt) persze Misi is kapott az esőből!!
Akkor most jöjjön az én részem ;a legelején tekertem a Gábor mellett 5km-ert azután 8-at a legvégén a Szabit kisérve, együtt a Gáborral de sajnos a lába fel adta a harcot, picit be vártam de mondta hogy mennyek támogassam a Szabolcsot. A célba pedig be vártuk őt is és anyut is mert ő ment utána kocsival de elkerülték enymást na mind1 azután be futottunk meg kaptuk az érmet az ujságot és a legjobbat: elismerést! A biciklizésről és a befutásról röviden ennyit. De most térjünk vissza a futáshoz!;
A futásról nem tudok sokat beszélni mert rövid volt mind össze 5 km! :P Úgy kezdődött hogy a Linda végzett és leváltotta a Szabit azután pedig bepattantunk a kocsiba és irány a váltó pontom anyuék ki dobtak minket a Lindával mert siettek a Vikiért !!! Megérkezett a Szabi meg a Gábor és elkezdtem futni az elején nagyon féltem nehogy el ne rontsam a légzést(sikerült el rontanom) a tempót ilyenek. Azt hiszem ilyen 10-es tempót nyomtam köszönhető Gábornak (nagyon köszi a segítséget) kivéve az utolsó pár 100 méteren mert amikor megláttam a célt (hála az elakadás jelző segítségének) elkezdtem sprintelni és akkor be értem, a Viki pedig elindult . És akkor go az autóba és a tábor felé vettük az irányt! A sok szurkoló nagyon aranyos volt (köszönjük nekik) .Nagyon szerettem a csapatot és remélem jövőre ugyan így maradunk vagy esetleg pár újj emberrel bővülhetünk! Nagyon sok erőt hozott a célba váró kis húgom Pancsa és a Saci mama! Köszi mindent mindenkinek jövőre találkozunk! Egy friss jó szponzorral!
Szabolcs:
Az első szakaszom a déli part sarkánál kezdődött addig végig vezettem és szurkoltam nagyon izgultunk kezdett sötétedni. Szépen benyomtam egy 12 órás energy "szirupot", kicsit kezdtem felpörögni mert össze vissza beszéltem, a Linda 3/4 kilencre futott be asszem, én meg fogtam a dugokát és hajrá szépen kényelmesen nekiálltam kocogni semmi kapkodás, lassan beért a Gábor a bringával dumáltunk és tényleg rám sötétedett rendesen.
Jött velünk szembe a motoros mentős srác, elengedtük egy 20 perccel később jött visszafele a Gábor megkérdezte, hogy hogy áll a vége meg ilyenek mire a srác azt mondta, hogy ketten vannak mögöttünk. Ez elég hihetetlennek tünt, de meglepődtünk rendesen, később beigazolódott, hogy nem volt igaza hál isten. Ez egy 10km-es szakasz volt és a Badi már nagyon várta, hogy oda érjek és ő futhasson úgyhogy át is adtam neki a "staféta botot".
A második szakaszom pont úgy jött ki, hogy rám világosodott tehát az éjszakát megint végig vezettem hol bringán hol pedig autóval. Ez egy 13km-es szakasz volt a végén egy szép kis emelkedővel. Váltás után a Linda kísért az első frissítőig 300 métert leszámítva, ott cseréltek a Melindával. Végig dumáltam az egész szakaszt a végén pedig kipróbáltam öcsém új dombos technikáját ami lefelenézés és mosolygásból áll, bejött :) a dombtetőn volt a váltópont, ahol a Gábor váltott én pedig nyeregbe pattantam, és végig kísértem a Gábort a szakaszán.
A harmadik és végbefejező szakaszom 8km volt amit a tesómmal együtt nyomtunk le a Badi pedig bringával kísért. Mind a kettőnknek fájt a mindene de mégis olyan könnyedén és boldogan futottunk. A levendula dombon felfutni határozottan jól esett, habár a Gábornak itt teljesen felmondta a térde a szolgálatot a futás alól.
De onnan már besétált, kocogott és végül a csapat kézenfogva futott át a "célszalagon" és mindenki boldog volt a maga és a csapata teljesítménye miatt. Idén is megvolt, HARMADSZOR. :) Számokba a 212km, 30km futás, 30km bringa, 152km vezetés (nagyon tetszett a Civic Misi:) )
Jövőre párosba szeretném megcsinálni a Gáborral remélem az is sikerül. :))))
Tihany 0-Dörgicse 20.1
Gábor 20.1km 2:03:58
Kíséri: Linda, majd Barbi
Dörgicse 20.1-Keszthely-Balatonberény 78,8
Linda 58.7km 6:55:01
Kíséri: Misi
Keszthely-Balatonberény 78,8- Balatonmáriafürdő1 87,3
Szabi 8,5km 0:56:01
Kíséri: Gábor bringán
Balatonmáriafürdő1 87,3 - Balatonmáriafürdő2 92,6
Barbi 5,3km 0:30:02
Kíséri: Gábor bringán
Balatonmáriafürdő 92,6-Fonyód-Alsóbélatelep 100,5
Viki 7,9km 0:56:40
Kíséri: Gábor bringán
Fonyód-Alsóbélatelep 100,5-Balatonboglár 112.6
Melinda 12.1km 1:30:44
Kíséri: Szabolcs bringán
Balatonboglár 112.6 - Siófok 148.6
Misi 36km 3:05:09
Kíséri: Linda bringán
Siófok 148.6-Balatonvilágos-Balatonaliga 160,6
Szabi 12km 1:25:37
bicajon: Linda majd Melinda
Balatonvilágos-Balatonaliga 160,6- Balatonfüzfö 181.3
Gábor 20,7km 2:28:02
Kíséri: Szabolcs bringán
Balatonfüzfö 181.3- Balatonfüred 204
Misi 22,7km 2:15:08
Kíséri: Linda
Balatonfüred 204- Tihany 212
Szabi 8km 1:18:54
Kíséri: Gábor lábon, Barbi bicajon
és a végére pár pillanatkép:
